Chapter; 26th

Drága Olvasóim!

Sajnálom, hogy ennyire megvárattalak titeket ezzel a résszel. Sajnálom, de remélem, hogy meg tudjátok érteni, hiszen én is iskolába járok, vannak programjaim. De remélem nem haragszotok. Egy lány (nem bizto, hogy lány, mert névtelenül írt, de nem hinném, hogy fiúk is olvassák a blogot) írta, hogy néha össze-vissza írok. Igen, ez megeshet, mivel sietek, és nem mindig olvasom át. Meg, ha jól tudom az sem volt világos, hogy ki az a Mark. Akkor most tisztázom. Mark = Hill. De szerintem ezt még nagyon az elején leírtam, nem? Mindegy, remélem így már értitek. Amúgy! 15,000 oldalmegtekintés és 50 feliratkozó! Annyira, de annyira köszönöm! El sem tudjátok, hogy mennyire hálás vagyok. Ti vagytok a legjobb olvasók és én állatira szeretlek titeket!♥

Gyorsan sprinteltem a bejárati ajtó felé, de félúton Gwenbe ütköztem. Szegény úgy megfejelte a mellkasomat, hogy végül a földön kötött ki. Nagy szemekkel nézett rám, mire felhúztam a földről. Megkönnyebbülten karolta át a derekamat.
- Áll hátrébb - figyelmeztettem őt. Bólintott, majd beljebb lépett. 

- Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim. Harry! Ezer éve nem láttalak - értetlenül kaptam fel a fejem a mély hang hallatán. Kissé hátrahőköltem, amikor megláttam apámat velem szemben. Gwen biztosan miatta sikított. Ha hozzá mert érni én esküszöm, hogy kicsinálom!
Hirtelen eszembe jutott a gyerekkorm. Az, hogy mennyit kellett szenvednem emiatt a seggfej miatt. Ritka pillanatok egyike volt, amikor józan, de még ekkor sem volt hajlandó foglalkozni velem. Elhanyagolta a saját fiát és még csak le sem szarta, hogy mi van velem. Valamilyen szinten irígy vagyok Luxra. Neki könnyebb volt. Nem kellett elviselni azt, amit nekem.
Hirtelen indultam meg felé. Nem gondolkodtam, csak mentem egészen addig, amígy elé nem értem. Csak pár centivel vagyok magasabb nála. El sem hiszem, hogy ez a gusztustalan alak az én apám.
- Hogy tehetted ezt? - ordítottam a képébe. Meglepetten lépett hátra egy lépést. Zavartan megrázta a fejét.
- Mire gondolsz? - szavai összemosódtak. Hát persze, hogy most is részeg! Mindkét kezem ökölbe szorult. Legszívesebben felképelném, de sikerül megállnom.
- Gyűlöllek - hangom teljesen elhalkult. Fulldokolva néztem az apám érzelemmentes, üveges tekintetébe. Nem érdekli. Hát persze, hogy nem.
Mark állt közénk, kezében ott pihent a bilincs, amit ezúttal nem nekem, hanem egykori barátjára szánt. Apámra.
- Sajnálom Des, nem így tervesztem, de le kell, hogy tartóztassalak - ezt nem goldolja komolyan, vagy mégis? Ha könnyes búcsút akar tőle venni, akkor azt felejtse el, most!

Bevallom, durvábbra számítottam. Nem tudom, talán azt reméletm, hogy tiltakozni fog vagy verekedünk, de nem. Semmi. Beszállt a kocsiba és hagyta, hogy elvigyük. Egész úton csöndben volt, miközben Gwen halálra volt rémülve. Hogalmam sincs, hogy mit csinálhatott, vagy mit mondhatott neki. Furcsán viselkedik velem szemben.
- Jól vagy? - muszáj volt rákérdeznem. Gwen szobája megváltozott, miután utoljára itt voltam. Sokkal... lányosabb. Poszterek mindenhol. Fusztrál, hogy agyonretusált sztárok merednek ránk, még akkor is, ha papírból vannak. Le kell, hogy szoktassam erről a negy Justin Bieber őrületről!
- Aha - az írószatalánál ül, míg és az ágyán fekszem. Nem, nincs jól! Miért csinálja ezt minden nő? Olyan nyilvánvaló, hogy nincs jól!
- Gwen - szólítom őt jelentősségteljes hangon. Elmosolyodik, majd feláll.
- Harry - kuncok és lassan felém lépked. Megragadom a csípőjét és magamra húzom. Térde a derekam mellett pihen. Fölém hajol. Hosszú haja csiklandozza az arcom. - Bocs, csak fáradt vagyok.
Halkan hümmögök egyet. Ennyi lenne? Fáradt?
- Csókolj meg - nyögöm hallkan, miközben egy hajtincset tűrök a füle mögé. Mosolyogva odahajol a számhoz és egy puszit nyom az ajkaimra. Zihálva ragadtam meg a tarkóját és húztam közelebb magamhoz. Szája lágyan érintette az enyémet. Imádom, amikor így csókol. Olyan kis törékenynek érzem őt ilyenkor. Imádom a tudatot, hogy csak az enyém.
- Harry állj! - sikoltott fel, amint hozzáértem a melléhez. Persze mindezt pólón keresztül. Nem értem, hogy miért ilyen.
- Mi bajod van? - felkönyököltem az ágyon. Gwen legurult rólam, miközben mérgesen nézett rám. Hirtelen bűntudatot éreztem, pedig semmi rosszat nem tettem, vagy mégis?
- Hogy tehetted ezt? - ordította az arcomba. Pupilláim kitágultak, értetlenül vakartam meg a tarkómat. Mit tettem már megint?
- Valamit elrontottam? A csókkal van baj? - kérdeztem.
- Nem - dörzsölte meg a szemét. -  Ö az apád, Harry! Nem teheted ezt vele! - Halkan beszél. Már egyáltalán nem kiabál.
- Mi az amit nem tehetek vele? Szerinted nem érdemelte meg? Tudod te, hogy milyen elbaszott gyerekkorm volt? Ez az ember nem is érdemli meg, hogy az apámnak nevezzem. Sőt, ha lehetne még az ember jelzőt is elvenném tőle! Csak egy részeges seggfej, aki másokon vezeti le a dühét. Például az anyámon. Tudod te, hogy hányszor kellett végignéznem, ahogy megveri. Csak ott álltam és néztem, mert nem tudtam mit tenni ellene. Egy kibaszott kis senki voltam. Nem tudtam megvédeni még magamat sem. Gyűlölhetsz amiatt, amit tettem, leszarom. Megérdemelte - a szavak csak úgy jöttek ki a számon. Gwen lefagyva nézett rám. - Tudod mit? Hagyjuk ezt - sóhajtottam, majd felálltam az ágyról. Megcsókoltam Gwen homlokát, majd az ajtóhoz léptem. Talán túl erősen csaptam be, ugyanis amikor leértem mindenki engem nézett. El sem köszöntem, csak mentem kifele. Hagyjanak békén. Nem érdekel semmi!