Chapter; 27th

Sziasztok!

Mindenek előtt szeretném az elnézéseteket kérni, amiért sokáig nem volt rész. Magyarázkodhatnék mindenféle szarságra hivatkozva, de nem. Egyszerűen csak nem volt kedvem írnom, azt meg nem akartam, hogy egy hülye, semmitmondó részt hozza netek, ezért is hanyagoltam annyira a blogot. Remélem, hogy nem haragszotok rám.
A részről csak annyit, hogy rövid, mint mindig. (Soha nem fogok tudni hosszút írni. Nemtom' miért, de nem megy.) A következő rész pedig jövőhéten érkezik. Ja, és csak úgy felhívnám a figyelmeteket arra, hogy még 3 rész és vége!
Igazából csak ennyi lenne. Jó olvasást nyuszipamacsok! (Oh, God. Ezt többet nem használom. :'D)
U.I.: Ha van benne valami helyesírási hiba, akkor szóljatok és azonnal javítom! :)xx

Gwendolyn O'Brien

Görcsösen álldogáltam egyyik lábamról a másikra, miközben arra vártam, hogy Harry végre kinyissa azt a rohadt ajtót. Azt ugyan gondoltam, hogy most nagyon nem én vagyok a kedvence, de muszály bocsánatot kérnem. Újra bekopogtam - ebben az öt percben leglább hatvanadjára - mire csak halk szitkozódást kaptam.
- Harry, kérlek. Beszélnünk kell. Sajnálom, amit mondtam. Én... nem is tudom miért tettem - kezdtem mélyenszántó bocsánatkérésemet, ami lássuk be annyit ért mint egy darab kutyapiszok a fűben. De valami hatása mégis volt, ugyanis az ajtó kivágódott előttem, én meg egy lépést hátra léptem. Harry lángoló tekintettel nézett le rám.
Valahogy az első találkozásunk jutott az eszembe. Ugyan azzal a kemény, ellenszenves arccal nézett, mint akkor este, amikor konkrétan kidobott a házból.
- Mi van? - ugyan az a kérdés. Annyira meglepődtem, hogy még lélegezni is elfelejtettem. Most az a rész jönne, hogy elkezdenénk veszekedni, aztán durva szavakkal elküldene valahova, azonban én ezt nem akarom. Hirtelen ötlettől vezérelve elé léptem és átöleltem a derekát. Legalább annyira meg volt lepődve, mint én.
- Szeretlek - és kimondtam, amit már annyira, de annyira ki akartam mondani. Éreztem, ahogy kezeit a hátamra csúsztatja. Éljen a boldogság!
- Én is, te ütődött - azt hiszem, hogy ez a megbocsátás egyik igen aranyos jele.
- Harry, én tényleg nem akartalak megbántani azzal, amit mondtam. Tényleg nem tudom, hogy mi ütött belém, de olyan rossz volt nézni, ahogyan lecsukatod a saját apádat. Hirtelen féltékeny lettem, mert nekem soha nem volt, neked pedig itt van, de utálod őt. Tényleg megvan minden okod, hogy utáld, de ez nekem akkor is szarul esett. Igen, valószínűleg teljes mértékben megkergültem,a miért ezt mondom, de... ő akkor is az apád. Jó, tényleg nagyob seggfej, mint te és talán rossz ember... - nem tudtam befejezni, mert Harry ajka az enyémre tapadt. Erősen csókolt, de közben nagyon szenvedélyes is volt. Tudjátok, ez olyan csók volt, amitől a térded reszketni kezd és csak imátkozól, hogy ne ájulj el közben. Mielőtt az ájulás bekövetkezhetett volna Harry elhúzódott tőlem, majd mosolyogva nézett rám.
- Gwen, már bocs, de kibaszott sokat beszélsz - érződött a hangján a pimaszság, ami csak még szexibbé tette őt. Halkan felnevettem.
- Akkor megbocsátasz? - kérdeztem reménykedve. Harry keze a hátamról a derekamra csusszant. Szorosan magához ölelt.
- Aha. Egy feltétellel - nézett rám komolyan.
Alsó ajkamat beharaptam, tenyerem izzadni kezdtett.
- Legyél a barátnőm.

Eddig nem igazán tudtam, hogy mi is ez a dolog kettőnk között. Több, mint barátság, de nem szerelem. Legalább is ezt gondoltam. Nem, valójában ez nem így van. Valahol belül, mélyen mindig is éreztem valamit Harry iránt. Valami erőset és megmagyarázhatatlant, ami már akkor kialakult bennem, amikor rámvégta az ajtót. Elképesztő, hogy ez az érzés nála is megvan. Legyél a barátnőm. Ez az egy mondat ismétlődik a fejemben már napok óta. Azóta úgymond együtt vagyunk. Eddig nem igazán volt komoly kapcsolatom. Sőt. Eddig semmilyen kapcsolatom nem volt. 

Őszintén szólva többre számítottam. Ugyan még csak három nap telt el, de azt hittem, hogy... Tulajdon képpen mit is hittem? Minden nap találkozunk, beszélgetünk, megölel, puszit ad az arcomra. Mint eddig. Mégis érzem, hogy több minden van ebben a kapcsolatban. Szeretem, és végre volt annyi bátorságom, hogy ki tudtam előtte mondani. És ami még jobb az az, hogy ő is szeret engem. Az meg más kérdés, hogy anyunak mikor kéne elmondani, hogy végre van egy barátom. Azt hiszem örülni fog neki. Azután pedig elmondom neki, hogy az a bizonyos fiú Harry. Azt hiszem, hogy kezdek félni...